Beszorult.
A lába nem mozdult a rácsból.
Az utcán összesen két autó parkolt, ember sehol.
A legközelebbi ház falának támasztva egy tábla.
„Vigyázat, a csatornafedél törött!”
Jókor.
A bokáján a melegség azt jelezte, hogy vérzik. A sötét zoknin nem ütött még át, de valahogy csak jó lenne tovább lépni.
Telefonja nagyjából három méterre áll meg az aszfalton.
Fájni fog, de muszáj.
Jobb térdére támaszkodva próbált meg felállni, majd a fenekére forgott, és így már kényelmesebb volt. Még mindig nem a fájdalom volt a legrosszabb.
A szandálja már biztos ott marad.
Kicsit ropogva kihúzta végre a lábfejét.
Rálépni nem sikerült. Négykézláb mászott oda a telefonjához.
Süket. Vagy lemerült, vagy eltört valami benne.
A régi, madzagos világban tudott sok telefonszámot, de most hogy próbálja ki? Vakon bepötyög egy számot, elindít egy hívást, és ha jelentkezik, akkor elnézést kér?
A mentők még pénz nélkül is hívhatók.
De az a szám sem jutott eszébe.
Visszakúszott az útról a táblához. Így oldalára állítva pont jó lett a hóna alá.
Csak pár utca innét a kórház.
Pulóverét a rögtönzött mankó tetejére hajtogatva elbicegett.
Vajon ha holnap visszajön egy kampóval, a szandálja meglesz még?